Lelki társ

Lelki társ

– A következő életünkben még találkozunk – mondta Jem, de Will már nem hallhatta, mert távol járt.

– Te ezt el is hiszed? – kérdezte egy hang a háta mögül. Amikor Jem megfordult egy magas, sötét hajú alakot látott.

Jem biztos volt benne, hogy még soha nem látta, de amikor észrevette a pupilláját, azt is biztosan tudta, hogy nem egy hétköznapi ember áll előtte. Boszorkánymester.

– Magnus Bane. Szerintem már hallottál rólam.

Jem bólintott.

– Mit óhajt, Mr. Bane? Esetleg problémája akadt egy démonnal? Mert akkor Charlotte-tal... – Jem már nem fejezhette be a mondatot, mert Magnus közbeszólt.

– Ha gondom lenne egy démonnal, képes lennék egyedül is megoldani. És ha nem, akkor sem egy beteg Árnyvadászhoz fordulnék. Vannak barátaim magasabb körökben.

Jem inkább nem válaszolt semmit. Willtől már megszokta a sokszor akár sértő megjegyzéseket, de tudta, hogy ez soha nem neki szól. Will mindig saját magát akarta bántani.

– Szóval következő élet, mi? És te ezt el is hiszed?

– Igen – bólintott Jem. – Tudom, hogy akik egymáshoz tartoznak, azoknak a lelke mindig utat talál egymáshoz. Bármelyik életben.

– Mondok én neked valamit. Te még meg sem születtél, amikor én már több generáció halálát végignéztem. És hidd el, nincs abban semmi felemelő. Senki nem tért vissza, hogy közölje, rám talált. A halál a véget jelenti. Nincs tovább.

– Talán még nem találta meg azt, akinek a lelkét az önéhez rendelte a sors, Mr. Bane.

– A halálból nincs visszaút. Ezért sem kezdek soha halandókkal.

– Soha?

– Soha.

– De hát a szerelem nem választás kérdése.

– A legtöbbször az.

– A nagy körforgásban mindenkinek létezik valahol a társa. Talán még nem találta meg. De könnyen lehet, hogy egy halandó lesz az. Például Tessa és én...

– Tessa? Komolyan azt hiszed, hogy ő az, akit neked szántak a „nagy körforgásban”? – horkantott. – Az élet nem így működik. Nincs semmiféle újjászületés. Ez az egy életünk van, ezt kell kihasználnunk. Persze, ha az ember halhatatlan, akkor ez könnyebbé teszi a dolgokat.

– Már értem – felelte Jem elgondolkozó arccal. – Maga, Mr. Bane olyan, mint Will. Azt hiszik, nem érdemelnek még egy esélyt. Talán azt hiszi, hogy amiért démonvér is folyik az ereiben, nincs lelke?

Magnus szeme megvillant. Még soha senki nem mert neki ilyet mondani.

– Pedig van lelke. És ha ezt nem fogadja el, akkor még meg fogja bánni. Mert rá fog találni a lelki társára, és ha így lesz, hagyni fogja, hogy kicsússzon a kezei közül. Ha pedig halandó lesz...

Magnus arca fájdalmasan megrándult.

– Nem kívánom, hogy így legyen. Mert az egyiküknek sem lesz egyszerű.

Hirtelen egy kocsi állt meg előttük, és Gabriel Lightwood szállt ki belőle.

– Egy Lightwood – állapította meg Magnus. – Jobb, ha megyek. Ahol megjelenik egy Lightwood, ott semmi jóra nem számíthatok.

Két bál

Két bál

Elalvás előtt – bár őszintén kételkedett, hogy képes lenne elaludni, azután, aminek a tanúja volt – csak az járt a fejében, amit látott: Jace és Sebastian együtt. Nem harcoltak, nem vitatkoztak, olyanok volt, mint... mint két barát.

Órákon keresztül csak forgolódott, és valamiféle magyarázaton törte a fejét. Mert kell lennie racionális magyarázatnak arra, hogy Jace miért állt össze az ellenséggel. Talán valami terve van. De ennél előrébb egyszer sem jutott. És ha csak meglátta Jace arcát, ahogyan Sebastianre nézett, minden kezdődött elölről. Mert abban a pillantásban nyoma sem volt haragnak vagy gyűlöletnek, amit régen mindig látott, ha az ellenségükről volt szó.

Aztán valamikor hajnalban mégis elnyomta az álom.

Egy bálon volt, de nem szokványos bálon. Minden szürreálisnak tűnt. Hatalmas abroncsok, csipkék és fodrok mindenütt, és amikor lenézett, rájött, hogy ő is ilyen ruhát visel. A múltban volt.

Körülötte a párok keringőt jártak, jól betanult lépésekkel siklottak körben az óriási bálteremben, a sarokba állított asztalokon puncs sorakozott, a nők táncrendeket és legyezőket szorongattak.

És Clary ekkor érezte meg. A furcsa kattogó-dobogó hangzás nem a zenészektől eredt. A nyakán érezte, és amikor odanyúlt, egy nyakláncot tapintott.

Értetlenül nézett körbe, de ekkor már nem ugyanott volt. Ezúttal a Szövetség Termében volt, azon a bálon, amivel egyszer már álmodott. Jace közeledett felé. Szokásos fekete ruhájában volt, és csibészesen mosolygott. Ám amikor Clary elindult, hogy megölelje, a kép megint változott. Újra a régi bálon volt, és egy másik férfi közeledett felé. Egy sötét hajú, kék szemű férfi, ugyanazzal a csibészes mosollyal, amit annyiszor látott már Jace ajkán is.

És egy másik idegen is közeledett felé, egy másik férfi. Neki fehér haja volt, és melegség csillogott a szemében. Aztán egy pillanatra megint változott a helyszín, és nem az idegen állt előtte. Sebastian volt az, ugyanaz a sápadt arc és haj.

Olyan volt, mint valami rossz filmben: a múlt és a jelen képei váltogatták egymást, mintha csak elromlott volna a felvétel.

A sötét hajú férfi odaért hozzá, és mielőtt bármit tehetett volna, már táncoltak. Együtt forogtak, pörögtek a táncosok tengerében, és Clary nem értette, miért, de úgy érezte, ez így helyes. A szíve mégis fájt. Aztán a következő pillanatban már Jace karjában volt, ő volt az, aki vezette a lépéseit.

A zene szép lassan elhalkult, hogy új kezdődjön, és ő már a másik idegennel táncolt. Lágyan tartotta, kedvesen, és Clary jól érezte magát. Nem kellett aggódnia, nem dobogott hevesebben a szíve, de nyugodt volt. Ám a következő pillanatban Sebastian volt a helyén, és a béke érzése egy pillanat alatt elszállt. Az ő karja nem lágy volt, hanem erőszakos és birtokló, és gonoszsággal a szemében méregette.

Aztán a zene megint elhallgatott, újra a régi bálban volt. A két idegen férfi, akikkel táncolt, most egymáshoz léptek, és barátságosan megölelték egymást. És néhány pillanattal később ezt tette Jace és Sebastian is.

És Clary ekkor – legnagyobb örömére – felébredt. De még mindig érezte magán Sebastian birtoklását, a nyakában pedig a meg nem álló kattogást.

Álom

Álom

Évek óta nem álmodott. Nem beszélt róla senkinek, mert senkinek semmi köze nem volt hozzá. És mert félt. Ő, a nagy boszorkánymester. Ha volt valami, amit igazán utált a halhatatlanságban, az a közöny.

Hosszú élete volt, és már több ezer halhatatlant látott, akik egyszerűen elvesztették az érzés képességét. Már mindent láttak, már mindent kipróbáltak, minden megízleltek... Először csak a boldogságot vesztették el. Aztán a vidámság is elmúlt, nem nevettek, még egy halvány mosolyra sem húzták a szájukat. Aztán már sírni sem tudtak, mert mi értelme lett volna keseregni? Elunták magukat, rájuk telepedett a mindennél undorítóbb és félelmetesebb közöny. Tengették a napjaikat, de nem éltek. Már nem voltak érzéseik.

Magnus küzdött. Kipróbált mindent, amit lehetett. Bulizott, ivott, utazgatott, öltözködött, falta az életet. Mások csak nevettek rajta, komolytalannak tartották. Talán csak néhányan voltak, akik sejtették, hogy mindezt azért teszi, hogy védje magát. Hogy megőrizze az érzés képességét.

De ennek ellenére néha úgy érezte, szélmalomharcot vív. Már előfordult, hogy nem nevetett egy viccen, amit régen imádott volna. Volt már tanúja gyilkosságnak, amit teljes közönnyel nézett végig. De a legrosszabb az volt, amikor rájött, egyre ritkábban álmodik. Ez volt az egyik tünet, és minden éjszaka rettegett, amikor lefeküdt, mert attól félt, megint álomtalan álomba merül.

A legutóbbi álma négy éve volt.

De ma reggel, amikor felébredt, még a két világ határán, álom és ébrenlét között tudta: álmodott. Igazából. Évek óta először.

Kékről. Gyönyörű kékről. Minden kék volt: kék volt a víz, amiben a testét megmártotta, kék volt a selyem, amibe burkolózott, kék volt az ég, ahol szárnyalt. És kék volt... Kék volt a szempár, ami hívogatta.

A legkékebb szempár, amit több, mint száz éve látott.

- Hogy is hívták? - gondolkozott.

Alexander.

Összekötve

Összekötve

A fehér falak most valahogy másnak tűntek. Jocelyn sokszor járt már a Szövetség Termében, de ezúttal hevesebben dobogott a szíve. Még soha nem volt olyan boldog, mint abban a pillanatban. Lehet, hogy még csak tizennyolc éves, de máris megtalálta, akit szeret. És férjhez megy!

Még egyszer végigsimította földig érő selyem ruháját. Az arany szín és a selyem kissé túl kihívónak tűnt Jocelyn számára együtt, de meggyőzték róla, hogy tökéletes. Ő pedig azt akarta, hogy az legyen. Valentine a legszebb férfi a világon, és ő méltó akart lenni hozzá.

Valaki megérintette a vállát, és Jocelyn rögtön tudta, hogy ki az.

– Lucian – mosolygott, aztán megfordult.

– Mindjárt itt lesz – bólintott a férfi, és megölelte. Jocelyn örült neki, hogy Lucian ott van vele abban a pillanatban. Olyan volt, mint a biztos pont a hihetetlenben. Mert még mindig hihetetlen volt, hogy Valentine őt választotta.

Lucian viszont mindig valóságos volt. A legjobb barátja és Valentine parabataija. Egy család lesznek, ők hárman. Hárman a világ ellen, bármi jön is.

Aztán sorra szállingózni kezdtek az emberek. Az ő szülei, Valentine szülei, a Kör tagjai.

Aztán megjelent ő is. Hófehér öltönyt viselt, és tényleg úgy nézett ki, mintha fény sugározna belőle. Amikor a Szövetség termének üvegtetején keresztül egy napsugár a férfira vetült, szinte angyalnak látszott. Szélesen mosolygott, elbűvölő volt, mint mindig. Laza léptekkel indult el Jocelyn felé, aztán amikor odaért, megfogta mindkét kezét.

Lucian hátrébb húzódott, aztán szép lassan a tömeg köréjük gyűlt. Szabályos kört formáztak körülöttük. Mindenki néma csendben volt. A házasság szent dolog. Az egyik legkomolyabb szertartás, amire egy Árnyvadász vállalkozhat, ennek megfelelően is kezelték.

Valentine ezt a szertartást is olyan természetességgel és határozottsággal kezelte, mint minden mást az életben. Ez volt az egyik dolog, amit Jocelyn úgy szeretett benne.

Elengedte Jocelyn egyik kezét, aztán az irónjáért nyúlt. Olyan volt a kezében, mintha csak egy ecset lenne, gyengéden tartotta az ujjai között. Szinte hihetetlen volt, hogy ezek a kezek egyik pillanatban olyan vadsággal forgatják a kardot, a következőben pedig képesek ilyen finom érintésekre. De Valentine ilyen volt.

Tett egy apró lépést a lány felé, már egészen közel volt hozzá, szinte egymáshoz értek. Aztán lágyan megérintette a nyakát, végigsimított rajta, majd lejjebb csúsztatta a kezét, hogy félrehúzza Jocelyn ruháját.

Jocelyn szíve hatalmasokat dobbant, úgy verdesett, mint egy kismadár. Mintha tudta volna, hogy a rúnát neki szánják, közvetlenül a szívének, ami mostantól a férjéért dobog.

Valentine hozzáérintette a bőréhez irónja végét, és már rajzolta is a rúnát. Jocelyn érezte, ahogyan félkört kanyarint, majd precízen folytatta az apróbb részekkel. Aztán amikor ezt befejezte, finoman visszatolta a ruhát a helyére, és egy égető pillantással ajándékozta meg, mielőtt a kezéért nyúlt volna. Most a karja következett, amellyel védeni fogja a férjét a legkeményebb harcokban is.

Jocelyn menyasszonyi ruhájának nem volt ujja, így azt nem kellett félrehúznia, akadály nélkül rajzolhatta fel még egyszer a rúnát.

Aztán Valentine rúnái következtek. Jocelyn is előhúzta a saját irónját, és meglepve tapasztalta, hogy remeg a keze. Pedig neki soha nem remegett a keze. És nem oka izgalomra. Ő rajzolta a legjobb rúnákat az ismerősei közül, és ezt még gyakorolta is az esküvő előtt. A férfinak ugyan nem merte elmondani, mert tudta, hogy kinevette volna érte.

Szinte teljes kábulatban rajzolta fel ő is a két jelet Valentine izmos mellkasára és karjára, amíg Lucian fogta a férfi ingét és zakóját.

Amikor mind a négy rúna elkészült, Valentine hangja csendült a Teremben.

– Vincolati usque mortem.

– Vincolati usque mortem – ismételte Jocelyn is a szavakat.

Összekötve a halálig.

Az utolsó Herondale

Az utolsó Herondale

– Meghalt. El tudod ezt hinni? – suttogta Tessa döbbenten.

– De visszahozták. Clarissa bátor volt, nem tudhatta, milyen következményekkel jár a döntése.

A lány Zakariás testvér felé fordult. A csuklya alatt nem láthatta az arcát úgy, mint régen, de pontosan tudta, mit rejt az anyag. Fájdalmasat dobbant a szíve, amikor visszaemlékezett arra a napra. Ő is ott volt. Tudta, hogy így kell történnie, szinte a testén kívül lebegve figyelte a szertartást. Látta, ahogyan égő rúnákat karcolnak Zakariás mindkét arccsontjára. Akkor a jelek vörös tűzzel ragyogtak, most pedig sebhelyekként köszönnének vissza a férfi sápadt arcán, amit sötét hajfürtök kereteznek. Már nem látná a régi fényt a szemében, és erre sohasem tudott fájdalom nélkül gondolni, akármennyi idő telt is el.

– Én is ezt tettem volna a helyében.

Tessa arra gondolt, mit érezhetett Clary, amikor látta, ahogyan megölik, akit szeret. Igen, kétségtelenül ezt kérte volna ő is. Halhatatlan volt, annyi szerette halálát látta már, hogy a két kezén sem tudta megszámolni. De ha csak halvány esély lett volna rá, hogy bármelyiküket visszakapja...

Zakariás testvér néhány pillanatig nem szólt, aztán mégis megtörte a csendet.

– Ő az utolsó Herondale – sóhajtotta. Tessa még mindig csodálta, hogy ennyi év állt a férfi mögött Néma Testvérként, és még mindig ugyanannyi érzelem tükröződik a hangjából.

– Bármi áron meg kell mentenünk – bólintott a lány. – Nem tudnám elviselni, ha...

Zakariás testvér lassan összefonta hosszú, vékony ujjait maga előtt.

– Igazi Herondale.

– Hallottam róla – felelte a lány mosolyogva. – Magnus szerint öntörvényű, makacs és forrófejű. Beleveti magát bármilyen veszélyes helyzetbe.

Zakariás bólintott.

– De a szíve mélyén érzékeny. Éreztem benne a fájdalmat.

– Igazi Herondale – ismételte halkan Tessa a Néma Testvér szavait, a régi napokra emlékezve.

A Herondale családot mintha csak átok sújtotta volna. Minden generáció a maga keresztjét hordozta, már azelőtt is, hogy ő megszületett. Ha létezett valami, ami szívfájdalmat szült, akkor azt valamelyik Herondale már biztosan megtapasztalta. Tiltott és reménytelen szerelem, árulás, gyász... Az egész repertoárt felvonultatták.

– Nagy háború közeledik. Nagyobb, mint bármelyik eddigi. Az egész világunk meg fog változni.

Zakariás hangja tárgyilagos volt, csak közölte a tényeket.

– És Jonathan a sűrűjében lesz.

– Nem szereti, ha így hívják. Jace Lightwoodnak hívatja magát.

– A név nem számít. „Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”*

Zakariás az idézet hatására a lány felé fordult, de nem tett megjegyzést. Tessa mosolyogva gondolt arra, hogy vannak szokások, amelyektől nem szabadul meg az ember, bármilyen sokáig él is. És ő ettől a szokásától nem is szeretne megszabadulni.

– Ő Herondale. Ezt minden nap bizonyítja, még ha nem is tud róla. Megvédjük – jelentette ki.

– Megvédjük – mozdult Zakariás testvér csuklyája is, ahogy egyetértően lehajtotta a fejét.

*William Shakespeare: Rómeó és Júlia